Különös lakatgyűjtemény látható Pécsett, a Janus Pannonius utcában. Két kovácsoltvas kerítésen lakatok tucatjai sorjáznak, a néphit szerint szerelmes párok örök kapcsaként. Persze hogy ki és mikor és miért rakta fel az első lakatot, ma már örök rejtély, de egyes források szerint a ’80-as évek elején már tuti voltak lakatok. A legvalószínűbb feltételezés, hogy a közeli iskola végzős diákjai helyezték el itt „csak úgy” öltözőszekrényük lakatjait. Ma már a szerelmesek lakatjaként tartják számon őket, és jó, hogy ilyen sok van belőlük.
Hogy a pécsiek mennyire magukénak érzik ezeket a lakatokat, jól példázta 2001-ben az a közfelháborodás, amikor az egyik rács az összes lakattal együtt egyik napról a másikra eltűnt. Mint kiderült: „központi utasításra” történt a dolog, a vaskerítést kellett renoválni, hogy jó erőben legyen, amíg szerelmesek és lakatok akadnak Pécsett.
A visszahelyezéskor rögtönzött kis ünnepségen részt vett Bükkösdi László is, régi pécsi dolgok tudója, s ez alkalomból készült írása az Új Dunántúli Naplóban, 2001. szeptember 22-én látott napvilágot, „egy öregember emlékiratai”-ban. Olvassák szeretettel!
Szerelemlakatok
Még a Nap is kisütött. Alkotók, közreműködők, protokoll s néhány korombeli férfi, összekeveredve állunk félkörben. Hátranézek. Mértéktartó távolságra a fiatalok is itt vannak.
Toller László polgármester politikusoknál, így választás előtt ritkán hallható, emberi szavakkal beszél a felújított és megszépített, kettes számú lakattartó rács előtt. Elmereng azon is, hogy ma már nem tudjuk, ki tehette az első lakatot az első rácsra s pontosan mikor, a Janus Pannonius utcában.
Bizony, a legelső lakatrakók ma már tisztes nagymamák, öregemberek, ha nem is vallják be, mint én. Utánanézni sem lehet a levéltárban, mert ezt az akciót nem határozta el, nem engedélyezte bizottság, legföljebb eltűrte. Bár lehet, hogy az itt állók közt olyan is van, aki tudna mit mesélni.
A műsorközlő Dér Ági elmondja, a fáma szerint, mikor a szerelmesek a lakattal bizonyságot adtak arról, hogy szívükbe zárták egymást, a lakat kulcsait a tévétoronyból a mélybe dobták, hogy a kapocs feloldhatatlan legyen. Én valamikor úgy hallottam, a havihegyi szikláról dobták a mélybe.
Az első rács, amelynek zsúfoltsága miatt kellett a következő kis sarokra a másodikat is kirakni, afféle pécsi Trévi-kútként is funkcionált. Egy ismerősöm Debrecenből az akkor Üdülő Szállónak mondott Hotel Kikeletben töltött szakszervezeti beutaltként két hetet. Már az ismerkedési esten beleszeretett egy körmendi hölgybe. Két keresztet karcoltak ismertetőként lakatjukba, amit azért tettek a rácsra, hogy biztosan visszatérjenek boldogságuk városába. S valóban, egy-két évig minden ősszel találkoztam velük. Egyszer ideiglenes albérletet is kellett szereznem nekik. A Pécsre külön érkezők megbeszélt időpontban, lakatjuknál találkoztak.
Ma már nehéz elképzelni, hogy valamikor nem volt mobiltelefon. Sőt, vezetékes is csak a szerencséseknek. A szerelem meg néha titkos, diszkréciót követel. A lakatok titkos üzeneteket rejtő szerepéről először sör mellett hallottam, de igaznak tűnt.
Egy jól kereső gráner ráérős felesége megismerkedett egy kamionsofőrrel. Egyszerűen odament hozzá a Sétatéren, és cigarettát kért tőle kedvesen. Öt perc múlva már azt is tudta az országutak lovagja, hogy a férj elhanyagolja Franciskát, s most is a bányában dolgozik. Elkerülhetetlen volt, hogy felmenjenek egy sörre a szabad kéglibe.
A sörnél is jobban ízlettek egymásnak. Franciska úgy örült az ágyban, mint kisgyerek a karácsonyfa alatt. Másnap is. De aztán Péternek újra útra kellett kelnie, s nem tudta pontosan, mikor jön ismét haza. Kitervelték, hogy a biztonság kedvéért Franciska mindig lakattal üzen. A rácsot belerajzolták Péter előjegyzési naptárába, s megjelölték a helyeket. Ha a bal alsó sarokban van a lakat, a férj éjszakás, ha a bal fölsőben, délelőttös, ha a jobb fölsőben, délutános. Ha Péter hazajött, s látja a helyzetet, középre teszi a lakatot, ezzel jelzi, hogy holnap már jön, a megfelelő időben.
- Volt miért hazajönnöm – mondja a harmadik korsónál Péter. – Már alig szedtem fel valakit az utakon. Minden erőmet neki tartogattam. Kevesebbet is piáltam. Gyűjtöttem a pénzt, saját lakást akartam. Gyönyörű másfél évünk volt. Aztán bevágott az istennyila.
- Megjövök Olaszból, tele csokival, camparival. Nézem a lakatot, délelőttös a hapi. Azért kialudtam magam, csak tíz órakor mentem föl a drágámhoz. Még nem is tudtunk igazán örülni egymásnak, amikor dörömbölnek az ajtón, mert a kulcsot bent hagytuk a zárban. Hazajött a férj. Nem szállt le. Visszajött, orvoshoz ment, az kiírta. Sajnos nem volt nagyon súlyos beteg, annyira nem, hogy eltörte a karomat. Egyszerűen nem volt pofám védekezni… Néha még megnéztem a rácson a lakatunkat, Franciska jelezte még a műszakok idejét, de többet nem mentem föl hozzá.
Arról is hallottam, hogy egy gimnazista lány beleszeretett a tanárába, s viszont. Ők is lakattal üzentek, házasság, tizenöt év múlva válás lett belőle. Egy technikus fiú s egy medika szülőktől rosszalt szerelmét is lakat egyengette helyváltásaival a rácson. Ez is házasság lett, csak húsz év múlva váltak.
Beszéljünk inkább a mai lakatokról, az új rácson. Szinte mind jelölt. Keresztnevek, becenevek, monogramok olvashatók a zárakon, egy fényes rézlakat gravírozása egyenesen azt hirdeti: Eljegyzésünkre. Megható. A kommunikációt a mobiltelefon, az SMS-váltás megoldja. De a mágiára, a közös titokra szükségük van a szerelmeseknek, akár vendégek, akár polgárok ebben a városban.
Minthogy pedig a szerelem mindmáig nem ment ki a divatból, a két kerítés kevésnek bizonyult. Ezért senki ne csodálkozzon, ha Pécsett járva itt-ott a rácsokon, kerítéseken lakatokat lát, minden ok nélkül, „csak úgy”.